A digitális gépeknél a képet egy elektronikus képérzékelő veszi fel. Erre vetíti a képet az objektív, ez alakítja a képet elektromos jellé. A képérzékelő (szenzor) képpontokból áll, képpontjai megfelelnek az eredményként kapott fénykép képpontjainak. A digitális képhez hasonlóan értelmezhető a felbontásuk. Egy Megapixel egymillió képpontot jelent. A 10x15 cm-es digitális fényképről készülő levonatok kb. 1 Megapixel-t igényelnek. DIN-A4 formátum esetén ez célszerűen már 3,5 Megapixel.

A képérzékelők között két fő csoportot különbözetünk meg: a CCD-t és a CMOS-t, melyek elsősorban gyártási folyamatban különböznek egymástól. A legsűrűbben a CCD-t alkalmazzák (töltéscsatolt eszköz), míg valamivel ritkábban CMOS-ból telepítenek a gépbe. A CCD-k előnye a nagyobb érzékenységben található, hátránya a jelentős fogyasztás. A CMOS érzékelők előnye az alacsony ár, kisebb fogyasztás és a kisebb hőtermelésből adódóan alacsonyabb termikus zaj, ami jobb képminőséget eredményez.

Az optikai zoom a lehető legjobb megoldás a téma kinagyítására a kép elkészítésekor. Ilyenkor az érzékelőlapra a kívánt nagyított kép kerül, így a rögzített adatok már azt a képet írják le, amelyet a fotós a felvételen viszont szeretne látni.

Digitális zoom használatakor a fényképezőgép az érzékelőlapka által rögzített adatok középső részletét használva állít elő egy kisebb (digitális képkivágás), vagy egy normál felbontású, de digitálisan felnagyított (digitális zoom) képet. Ilyen digitális nagyításnál olyan képadatokat próbál a fényképezőgép a képre alkotni, amelyeket nem rögzített. Ez mindenképpen gyengébb minőségű képet eredményez. A digitális zoom előnye, hogy a képet még a JPEG tömörítés alkalmazása előtt nagyítja ki.